Лист незнайомої

Amikor R., a neves regényíró kora reggel háromnapos, felfrissítő hegyi kirándulásáról visszatért Bécsbe, és a pályaudvaron újságot vásárolt, alighogy átfutotta a dátumot, ráeszmélt, hogy ma van a születésnapja. A negyvenegyedik, gondolta gyorsan, és ez a megállapítás nem esett neki se jól, se rosszul. Futólag átlapozta az újság zizegő oldalait, és bérautón hazahajtatott a lakására. Az inas jelentette, hogy távollétében ketten keresték, és néhányan telefonáltak, majd tálcán elébe hozta a felgyűlt postát. Hanyagul átnézte a beérkezett küldeményeket, feltépett néhány borítékot, amelynek feladója érdekelte; egy idegen kézírású levelet, amely túl terjedelmesnek tűnt, egyelőre félretolt. Közben felszolgálták a teát; kényelmesen hátradőlt a karosszékben, még egyszer átlapozta az újságot és néhány nyomtatványt; aztán rágyújtott egy szivarra, és most a félretett levél után nyúlt.

When the well-known novelist R. returned to Vienna early one morning from a refreshing three-day excursion into the mountains and bought a newspaper at the station, he had barely glanced at the date before he was reminded that today was his birthday. His forty-first, he quickly reflected, and the realisation neither pleased nor pained him. He leafed hastily through the crackling pages of the newspaper and took a hired motor car to his flat. The manservant reported two visitors and several telephone calls during his absence and brought him the accumulated post on a tray. He looked idly through the letters and tore open a few envelopes whose senders interested him; one letter, addressed in an unfamiliar hand and seemingly too bulky, he pushed aside for the time being. Meanwhile tea had been served; he leaned back comfortably in his armchair, leafed once more through the newspaper and some printed matter; then he lit a cigar and at last reached for the letter he had set aside.

Mintegy két tucat sietve teleírt oldal volt, idegen, nyugtalan női kézírással, inkább kézirat, mint levél. Önkéntelenül még egyszer megtapogatta a borítékot, nem maradt-e benne véletlenül kísérőlevél. De a boríték üres volt, és akárcsak maguk a lapok, sem a feladó címét, sem aláírást nem tartalmazott. Furcsa, gondolta, és ismét kezébe vette az írást. „Neked, aki sohasem ismertél”, állt fölül megszólításként, címként. Csodálkozva megállt: neki szólt ez, vagy valami megálmodott embernek? Kíváncsisága hirtelen felébredt. És olvasni kezdett:

It consisted of some two dozen hastily written pages in an unfamiliar, restless woman’s hand, a manuscript rather than a letter. Involuntarily he felt the envelope once more, in case a covering note had been left inside. But the envelope was empty and, like the pages themselves, bore neither a sender’s address nor a signature. Strange, he thought, and took up the letter again. “To you, who never knew me” stood at the top, as a salutation, as a heading. He paused in astonishment: was this meant for him, or for some imagined person? His curiosity was suddenly aroused. And he began to read:

*

*

A gyermekem tegnap meghalt – három nap és három éjjel küzdöttem a halállal ezért a kicsi, törékeny életért, negyven órán át ültem az ágya mellett, mialatt az influenza lázban rázta szegény, forró testét. Hűs borogatást tettem égő homlokára, fogtam nyugtalan kis kezét éjjel-nappal. A harmadik estén összeroskadtam. A szemem nem bírta tovább, lecsukódott, anélkül hogy tudtam volna. Három vagy négy órát aludtam a kemény széken, és eközben elvitte őt a halál. Most ott fekszik, az édes, szegény fiúcska, a keskeny kiságyban, egészen úgy, ahogy meghalt; csak a szemét csukták le, okos, sötét szemét, kezét összekulcsolták a fehér ingén, és négy gyertya ég magasan az ágy négy sarkán. Nem merek odanézni, nem merek megmozdulni, mert ha imbolyognak, a gyertyák, árnyak suhannak át az arcán és lezárt száján, és ilyenkor úgy tűnik, mintha megmozdulnának a vonásai, és azt hihetném, hogy nem halt meg, hogy újra felébred, és csengő hangján valami gyermekien gyengédet mond nekem. De tudom, halott, nem akarok többé odanézni, hogy ne reméljek még egyszer, hogy ne csalódjam még egyszer. Tudom, tudom, a gyermekem tegnap meghalt – most már csak Te maradtál nekem a világon, csak Te, aki semmit sem tudsz rólam, aki közben mit sem sejtve játszol, vagy dolgokkal és emberekkel enyelegsz. Csak Te, aki sohasem ismertél, és akit mindig szerettem.

My child died yesterday – for three days and three nights I wrestled with death for this small, tender life; for forty hours I sat at his bedside while influenza shook his poor, burning body with fever. I laid cool cloths on his glowing forehead, I held his restless little hands day and night. On the third evening I collapsed. My eyes could do no more; they closed without my knowing it. For three or four hours I slept on the hard chair, and in the meantime death took him. Now he lies there, my sweet, poor boy, in his narrow little bed, just as he died; they have only closed his eyes, his clever, dark eyes, and folded his hands over his white shirt, and four candles burn tall at the four corners of the bed. I dare not look, I dare not stir, for when the candles flicker, shadows flit across his face and his closed mouth, and then it is as though his features moved, and I could almost believe that he is not dead, that he will wake again and say something tender and childlike to me in his clear voice. But I know it, he is dead; I will not look any more, so as not to hope once again, not to be disappointed once again. I know it, I know it, my child died yesterday – now I have only you left in the world, only you, who know nothing of me, who meanwhile are playing, unsuspecting, or trifling with things and people. Only you, who never knew me and whom I have always loved.